Csak a termőterület számít.

Ha nem így lenne, és éljünk jó magyar példával, akkor lehetne tokaji aszúbort készíteni bárhol a világon, ha van olyan szerencsénk, hogy ugyanaz a botritys cinerea támadja meg a szőlőszemeket, vagy elég cukrot tennénk bele, vagy hasonlóak az éghajlati és területi adottságok, vagy… nincs így.

A helyi szabályozás szerint prosecco kizárólag a Conegliano és Valdobbiadene közötti 15 településen készíthető.
Na ezt engedte el 2021-ben az olasz állam és lehet bizonyos észak-olasz régiókban termelt szőlőből habzóbort készíteni, amit prosecconak hívhatnak, de ez ne tévesszen meg minket, az nem az…

Az kiderült eddig, hogy a prosecco kezdetben a szőlő neve volt. Az olasz állam nem sajnált „némi” aprót elszórni az ebből készült buborékos cucc világszintű népszerűsítésére, így kiötölték, hogy akkor hívjuk a szőlőt másképp, mert a jelenlegi elnevezés olyan jól beleégett a vásárlók retinájába. Így lett a szőlő neve Glera onnantól.

A reklám mellesleg olyan jól sikerült, hogy mennyiségben a világ legnagyobb exportőre lett Olaszország, megelőzve a franciákat és a champagne régió termékeit. Ez nekünk egy kb közömbös info, de biztosíthatom a művelt olvasóközönséget, hogy a résztvevőknek egyáltalán nem az.

Kijelenthetjük, hogy magának a terméknek az evolúciójában 3 ember játszott igazán fontos szerepet. Az első kettő Federico Martinotti és Eugene Charmat (itt a második az értő rajongóknak ismerősebb lehet Charmat-metod…), akik kitalálták a szabályozottan hűthető palásttal rendelkező tartályt, ahol a másodlagos erjesztés elvégezhető ugyanabban a zárt rendszerben, így az illatok és ízek intenzívebben, hovatovább közérthetőbben maradnak meg, mint francia ellenlábasaik esetén.
A harmadik és talán leglényegesebb, ámde legkevésbé ismert szereplő Antonio Carpene, aki finomított a folyamatokon, leírta és ipari szabályozássá minősíttette a tapasztalatait. A teljes siker érdekében ő alapította 1876-ban Olaszország első borászati képzésekkel foglalkozó egyetemét.